Bullying, cyberbullying
Bullying – bántalmazás, zaklatás, erőszakoskodás Cyberbullying – internetes zaklatás
A gyerekek 2/3-át érinti a közösségi zaklatás bármelyik formája. Lehet ez fizikális bántalmazás, szóbeli, kirekesztés, csúfolás, netes bántalmazás. Ha nem segítünk és lépünk közbe az áldozatok oldalán, sok esetben később, ők maguk is bántalmazóvá válnak. Ez egy ördögi kör, épp ezért fontos tenni ellene.
Fajtái:
Fizikai zaklatás: verekedés, ütés, lökdösés, stb.
Verbális zaklatás: szóban történik, pl. csúfnevek, sértegetések, megfélemlítés. Szemtől -szemben, vagy a háta mögött.
Rejtett zaklatás: a gyermek háta mögött történik, pl. pletykák terjesztése, vagy hazugságok generálása.
Online zaklatás: ma már ennek bárki áldozatává válhat. Közösségi médiában, telefonos csoportokban történik. Az illetőről kínos képek, vagy sztorik kerülhetnek be a köztudatba.
Mit tehet a szülő, a pedagógus, a bántalmazott, vagy aki látja/hallja/tud róla, vagy részt vesz benne?
Hogyan és miért lesz valaki bántalmazó?
Erre a kérdésre nincs egyetlen, egyértelmű válasz. Legtöbbször a családi háttér teszi azzá. A túlzott nevelési szempontok, például a túlzott szigor, vagy az elhanyagolás, de a túlzott liberális nevelés is, vagy azért, mert túl nagy teher van a gyereken, de lehet a megfeleléskényszer miatt is, illetve a szülői minta is oka lehet; – amikor a gyermeket otthon verik, szidalmazzák rendszeresen. Bármelyik felsorolt nevelési elv kiválthatja azt a viselkedésformát, amit otthon nem élhet meg, vagy éppen hozzá van szoktatva, hogy minden úgy történik, ahogy a gyermek szeretné. Szóval a kiváltó okok skálája igencsak széleskörű.
Akiből zaklató lesz, mindenképp a hatalomvágy motiválja. Kétféle típusa van:
Az egyik, az „osztály réme” – aki alapból zűrös; verekedős, agresszív, sok esetben a családi háttér miatt.
A másik, – a „nagymenő”; – aki manipulál, felnőttek előtt nagyon kedves és szimpatikus, de amint kizárólag korcsoport közegbe kerül, azonnal „lecsap”…ők azok, akik pl. a legjobb tanulók, élsportolók, a tanárok kedvencei. Mindenképp vezető szerepre törekszenek, másoktól jobbnak kell lenniük. Ők irányítanak, legfontosabb, hogy felnézzenek rájuk és kövessék őket. Népszerűek a közösségi médiában, rendszeresen posztolnak sikereikről, nagy baráti társaságukról. Ha kiszúr magának valakit, akit bántalmazhat, a barátok is követik viselkedését. Hiszen, ha nem követnék, ők is a bántalmazott sorsára jutnának.
Mindkét típus nagyon zavaró és mérgezi a közösséget. A pedagógusnak/edzőnek és szülőnek nagyon fontos lenne ezt mielőbb észrevenni, azonban egyikőjüknek sem könnyű, pláne, ha a zaklató tényleg egy manipulátor, az áldozat pedig nem mer szólni. Az agresszív, verekedőst könnyebb észlelni és kiemelni a társaságból, ezáltal kezelni is. Általában coach, mediátor, pszichológus meg tudja oldani a problémát, mert szinte minden esetben a figyelemfelkeltés miatti zavaros indok áll a háttérben. Több esetben a pedagógusi/edzői visszajelzés során változhat a családi attitűd is, mellyel megoldódhat a probléma. Szülőként fontos foglalkozni egy-egy hasonló jelzésre, hiszen a gyermek a „család tükre”, ilyenkor változtatni szükséges.
Egy pedagógusnak látni kell, ha valami nincs rendben az osztályban. Kötelessége tenni is ellene, mert Ő az, aki a legtöbbet teheti. Sokszor a szülő már csak akkor tudja meg, ha nagy baj van, mert fenyegetik, félelemben tartják gyermekét. Mire az iskolapszichológushoz eljut az ügy, addig óriási és maradandó lelki károkat okozhat az iskolai bántalmazás, legyen az, -akár fizikális, – akár verbális.
Mit tehet a pedagógus?
Amikor észreveszi, mindenképpen beleszól. Kérdez, beszélget, nevel, (együtt és külön) szükség esetén értesíti a szülőket, iskolapszichológust. Mindenképpen addig kell tenni ellene, amíg meg nem oldódik a probléma.
Egy nevelőnek sokszor nagyon nehéz „szólni” a szülőnek. Nem mindenki hajlandó elfogadni, hogy gyermekével gondok vannak. Az iskolát, a társakat, a másik gyereket, vagy annak szüleit hibáztatja. Ebből a beszűkült látókörből kellene sok szülőnek kilépni és elfogadni, hogy bármelyik gyerek képes butaságokra (még a sajátunk is!) és ha már bekövetkezett, ismerjük fel/el, tegyünk ellene és neveljük elfogadásra, ‘neadjisten bocsánatkérésre gyermekünket.
Mit tehet a szülő?
Elsősorban komolyan veszi a nevelői visszajelzést. Ki kell deríteni az okát. Mi történt? Ki/kik vannak benne? Miért, stb. Szülőként látnunk kell gyermekünket kicsit kívülről is. Nem feltétlen azért, mert hazudnak, hanem mert érzelmi helyzetben másként élik meg ugyanazt a szituációt, ezért ellentmondásosak lehetnek a sztorik. Nekünk a dolgunk átlátni ezeken és tisztázni azokat.
Mit tehet még? Beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni…ha nincs változás szólni a megfelelő személynek. Ha ott sincs változás, szólni a megfelelőbb személynek és így tovább.
Ha végképp nincs intézményen belüli megoldás, iskolaváltás is opció lehet.
Minden esetben meg kell beszélni gyermekünkkel, hogy:
– először is próbálja meg figyelmen kívül hagyni a bántalmazót, menjen odébb ha tud, nyilvános helyet keresve
– próbáljon magabiztos maradni, ne szégyelljen segítséget kérni, elsősorban felnőttet keressen
– jelentse a zaklatást, ha nem vele történik, akkor is! – ha direkt a tanárnak nem mer szólni, bízzon meg a szülőben, hogy megfelelően kezeli a helyzetet és disztkréten jelzi a problémát
– szülőként biztosítsuk gyermekünket, hogy őt nem hozzuk kellemetlen, megalázó helyzetbe és nem fog emiatt bajba kerülni
– érdemes coach, vagy pszichológus segítségét igénybevenni, de hasznosak lehetnek a drámapedagógia alapon működő szakkörök, melyek a szerepjátékokon keresztül segítenek feldolgozni a történteket.
Mit tehet az iskolapszichológus, vagy coach?
Szintén beszélget. Testbeszédből is „olvas”. Felderíti a pontos miértet, a családi háttereket, szükség esetén terápiát javasolhat. Sokat segíthet, nincs mit szégyellni, mert rengeteg oka lehet egy-egy szerepnek. Mindkét szakember feltérképezi az iskolai viszonyokat/erőviszonyokat, arra törkeszik, hogy mielőbb megoldódjon a probléma és minél kisebb sérülést okozzon. Ha szükséges felveszi a felnőtt érintettekkel a kapcsolatot, vagy épp megteszi a hivatalos lépéseket.
Mit tehet a másik gyerek, aki tud róla, látta, hallotta? Árulkodásnak számít?
Mivel bántalmazásról van szó, (vagyis tudatos, többszörösen elkövetett -fizikális, vagy szóbeli) közel sem árulkodás. Kötelesség. Csak éppen erre valahogy rá kell venni a gyereket, még bajosabb, ha ő is benne van/volt.
Szükséges felvilágosítani a lehetséges következményekről. Nem fenyegetve, hanem tényszerűen, hogy önállóan lássa be, mi a helyes megoldás.
Nagyon fontos tenni ellene és nem ráhagyni a gyerekekre a „majd megoldják egymás közt” – legyintő mondat mögé bújva. A következményei igencsak súlyosak lehetnek; mind mentális, érzelmi, viselkedésbeli és egészségügyi síkon is.
A következő jelekből gyanakodhatunk: (ha eddig nem ilyen volt, vagyis változás következett be)
– csendesebb lesz, magába forduló
– nem akar iskolába járni, felhagy (vagy akar) az eddigi tevékenységével
– szorongóvá válik, esetleg depressziós lesz
– nem akar otthonról kimozdulni, alig válaszol a kérdésekre, társas kapcsolatok leépülnek
– önbántalmazás (falcolás, vagdosás)
– alvászavarok, táplálkozási zavarok (anorexia, bulimia)
– egészségügyi panaszok (hasfájás, fejfájás, hányinger, hányás, stb)
– bármilyen függőség kialakulása, pl. videojátékokba menekül, alkohol, drog, stb.
– öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, stb.
Összefoglalva tehát az iskolai bántalmazás ellen tenni, mindannyiunk érdeke. Bármikor kerülhet ilyen helyzetbe a saját gyermekünk. Vegyük észre a változást, mert az mindig jelen van. Sokszor a gyerekek csak összevesznek-kibékülnek, ha tényleg ennyiről van szó, hagyni kell őket, hiszen meg tudják oldani egymás közt, sőt így önállósodnak, tapasztalnak és ezáltal is fejlődik a személyiségük.
Nem egyszerű felismerni, mikor kell közbelépni, épp ezért mindig szánjunk időt gyermekünkkel való beszélgetésre és mindig figyeljünk arra, mit és hogyan mond. Ha változást észlelünk, legyünk résen és próbáljunk még többet beszélgetni, mert csak így lehet őket megvédeni ha szükséges.
