Gyerekként elhittem mindent, amit a nagymamáink meséltek, hiszen ők is úgy tudták, hogy vannak boszorkányok, vannak gonosz szellemek és sok-sok babonát hallottam. A legtöbb hiedelem bizonyos napokhoz, vagy ünnepekhez kapcsolódott. Hittünk a jósok, látók létezésében, azokban is, akik képesek voltak „elűzni a gonoszt”. Kislányként a barátnőmmel egy könyvbe kötözött kulcsot tartottunk a kisujjunkkal, miközben kérdéseket tettünk fel a jövőnkkel kapcsolatban. Már nem emlékszem pontosan a szabályokra, de azt hiszem, ha jobbra fordult a könyv, igen volt a válasz, ha balra akkor nem, „melyet egy szellem irányított”. Hátborzongatóan jó érzés volt hinni ezekben a láthatalan erőkben, mára azonban a tudomány felülírta létezésüket.

A mai digitális világban is vannak efféle igényeik a gyerekeknek, csak ezt már különféle videojátékok formájában kapják, látják. Mi szülők pedig félünk attól, hogy az, amit mi gyerekként elképzeltünk mennyire van más hatással arra, amit most a mi gyerekeink a szemükkel valóságosnak látnak? Mennyivel félelmetesebb ez nekik, milyen hatással van  idegrendszerükre, viselkedésükre? Miért kergetik a félelmetesebbnél-félelmetesebb látnivalókat? Nem csak a túlzott játék, hanem maga a látvány mennyire okoz bennük valós félelmet?

„A lövöldözős játékoktól felmegy az adrenalin, azt szeretik a gyerekek.

 De mi lehet a mitológikus fantasyjátékok gyerekek tízmillióira gyakorolt hatásával?

(adrenalin: hormon, mely a mellékvesevelőben termelődik stressz, vagy fizikai megterhelés hatására. Felgyorsítja az izmok és a szív működését. Hatására emelkedik a vérnyomás, pupilla kitágul, nő az idegrendszer ébrenléti állapota. Összességében a szervezet készenléti állapotba kerül: ez az úgynevezett „Fuss vagy Harcolj”-állapot )

[..] El kellett fogadnom, – írja Kardaras, hogy a vonzerő mélyebb és lényegesebb, mint csak az adrenalin. Lehet, hogy a mitologikus élmény iránti igény az emberi psziché alapvető része. Carl Jung, a legendás svájci pszichológus és tanítványa, a vallástörténész és esszéista Joseph Campbell is sokat írt a mítoszok iránti emberi igényről és az archetipikus (ősi) élmények lelket tápláló szerepéről.”

Mélyen szükségünk van a mítoszokra – teremtés és hőstörténetekre, parabolákra és tanmesékre.

[..] Modern korunkban mégis elvesztettük őket. A tudomány elvette a mítoszainkat: azt állítja, hogy nincsenek istenek, vagy démonok, nincs menny és nincs pokol. A tudomány szerint hideg, gépiesen működő világban élünk, amelynek sem titka, sem jelentése – pedig az emberi lélek számára ezek éltető elemek. A Hős útját eljátszani pedig van igény; akadályokat legyőzni, beavatási szertartáson átesni, stb.

[..] A többszáz videójátékossal folytatott munka során világossá vált, hogy sokuk mélyebb kapcsolatokra vágyik, a hasznosság érzését keresi. A digitális fantáziavilágban találják meg önmagukat, ahol hősként, szörnyeket pusztítanak, versenytársakat győzhetnek le. Mindezt célt és lelki nyugalmat jelent, ráadásul ha többen játszanak; közös célt. Ezen a ponton egy másik hívószó is előkerült. A menekülés.

[..]Képzelje el magát mindenhonnan kilógó kamaszként. Nem elégedett a kinézetével, rosszul működő családjával, magányosnak érzi magát és üresnek, gyakran rosszkedvűnek. Utálja az iskolát, nincsenek barátai. Az iskolai menzán nem férhet mindenki oda, a jófejek asztala köré. Ha tehetné, elmenekülne ebből az életből?

[..] Ha pedig nem a menekülés a fő motiváció, – mert a népszerűek között nem feltétlen a videojáték a menő (minek az, ha a világ is örömet okoz?), viszont a közösségi média már egészen más történet. Ha pedig egy ilyen eszköz a rendlekezésünkre áll, a gonoszkodás is felerősödik.

Ez a baj: egy elidegenedett srác videojátéka és a legmenőbb tornászlány szociális médiahasználata egyaránt úgy működik, mint a kábítószerfüggő heroinja. Minden virtuális pisztolypárbaj, sms, vagy tweet egy kis dopaminfröccs, ami megbirizgálja az agyi folyamatokban részt vevő neurotranszmittereket (ingerület-átvivő anyagok).  Mindig lesznek fiatalok, akik genetikus, vagy lelki okokból hajlamosabbak az addiktív (függőséget okozó) személyiségjegyek kialakítására és emiatt kiszolgáltatottabbak valamelyik digitalis dopaminnövelő eszköznek.

Munkám során viszont megtanultam egy fontos leckét: még az átlagos felnőtt, vagy gyerek is horogra kerülhet – sem örömtelen otthonra, sem belső démonokra nincs szükség ahhoz, hogy valaki a szenvedély csapdájába essen. Ha az ember túl sokat iszik, vagy reggeltől estig dopaminingerlő videojátékokkal játszik, akkor beszippanthatja az örvény.

Talán meglepő, de a digitalis kábítószer alattomosabb lehet és nagyobb bajt okozhat a hagyományos, tiltott változatainál; hiszen a többség kevésbé óvatos velük. Széles körben használatosak, folyamatos támogatást kapnak, társadalmilag elismertebbek, mint a por alakban kapható elátkozott variációjuk, hozzáférni is könnyebb.

Az igazi kábítószerek nincsenek jelen az osztályteremben. Bezzeg a tabletet, az okostelefont senki nem találja szégyenletesnek, pedig ezek is kiválthatják a függőséget, ráadásul a gondolkodást is átalakítják.”

Dr. Nicholas Kardaras (2017) A képernyő rabjai Jaffa Kiadó