Mindennapos csaták, konfliktusok jellemzik a mai gyereknevelést. Szokásomtól eltérően, ez elég negatívan hangzik, és persze kicsit általánosítás, kicsit túlzás is lehet, de rengeteg szülőtől hallom ezt a mondatot. A gyerekek szeretnek játszani, ezzel még nincs baj. A baj az, hogy nem a hagyományos játékokkal, hanem a digitálisokkal. A legtöbb szülő azonban korlátot szab(na), de nagyon nehéz betartani, a „még csak öt perc”, „mindjárt”, és „pont most hívott a Lacika”, stb..kifogásokra hivatkozó korlátozási szabályainkat. Ha ez mindennapos, bizony megterhelő tud lenni. Személyes tapasztalatom, ha van még egy kistestvér, – akinek eleve nem lehet(ne) játszani a kora miatt sem, még nehezebb ellenállni és folytonos magyarázatokba bocsátkozni. Megoldás lehet a szigorú időkorlát és szabályok betartása. Ami valljuk be, nem könnyű.
Viszont, amiért megéri küzdeni, az az, és mi szülők pontosan tudjuk, hogy a sok, vagy korlátlan „kütyühasználat” rendkívül káros, ezért nem engedjük gyermekeinket kitenni ennek a veszélynek. Hoztam egy történetet egyik kedvenc írómtól, – aki egyben agykutató és függőségszakértő is. Jó ideje foglalkozik a digitális függőséggel, számos „esete” közül megosztom röviden egyik betege történetét. Elgondolkodtató, hova lehet eljutni ha nem figyelünk eléggé, vagy csak legyintünk egyet, „hiszen a XXI.században élünk!” Szélsőségesnek és egyedinek is gondolhatnánk az esetet. De nem az.
„Átlagos amerikai családi ház, ahol élt Peter, a világtól elzárkózva, a néha erőszakosan viselkedő 18 éves gamer. Négy éve nem hagyta el a házat, a videojátékaiból előbújó démonainak foglya lett. Peterről a korábbi anyagai alapján tudtam, hogy mindig is szorongó fiú volt, de apja jó néhány évvel korábbi halála tette depresszióssá. Kilencedikes korában került a legrosszabb állapotba, amikor egy balul elsült diákcsíny miatt egy egész évre felfüggesztették.
A szorongásával és depressziójával magára maradva csupán az Xbox-ban talált vigaszt. Ez hamarosan napi 16 órás függőséggé vált. Agorafóbiája (pánikbetegség egyik fajtája, valamitől való félelem, rettegés) miatt nem akart sehova menni, ha mégis muszáj volt, akkor nyugtatót kellett adni neki, hogy a rugdosódás és kiabálás enyhüljön.
[..] Ha anyja ki akarta húzni a konnektorból a játékot, erőszakos lett és az öklével lyukakat ütött a falba, vagy mindenfélét hozzávágott a merénylőhöz. Az asszonynak távolságtartó végzést kellett kérnie fia ellen, mivel egy házban éltek. Elfáradt és alulmaradt a küzdelemben, fia játszott, amennyit bírt. [..]
A kerületi tanfelügyelet kötelezően letudta az oktatás látszatát, néha tanárokat küldött ki hozzájuk. A hatóság különféle segítő szervezetekkel is felvette a kapcsolatot, de a srác közben 18 éves lett, így jogszerűen elutasított minden segítséget. Az iskola keresett fel, hogy vállalnám-e a felmérést és a kezelést.
[..] A ház előtt álltam, esőben. Az asszony nyitott ajtót, nagy örömmel üdvözölt. – írja Kardaras. Most ébredt fel. – Épp az előbb vittem be neki a reggelijét. – mesélte az Édesanya. Délután 1 óra volt. Bekísért a nappaliba. Peter egy tévékészüléket megbűvölten bámult, melyben a Zsaruk c. sorozat egyik epizódja ment. Mivel korábból már ismertem Őt, láttam, hogy jól megnőtt, felszedett 20-22kg-ot. Négy éve nem volt iskolában. Szemét nem vette le a képernyőről, arca üres maradt. Mocskos fehér pólót és piros melegítőnadrágot viselt. Előtte egy dohányzóasztalon tojás, szalonna, pirítós, melyet egy labrador eszegetett.
– Szia Peter! Emlékszel rám? Dr. Kardaras vagyok, néhány éve találkoztunk az iskolában. – üdvözöltem.
Szeme sarkából rám nézett, aprót bólintott, majd nézte tovább a tévét. Igyekeztem alaposan kikérdezni, többnyire 1-2 szavas mormogást kaptam válaszul. De amikor a játszási szokásairól érdeklődtem, hirtelen megváltozott. Kiegyenesedett és végre felém fordult. Kérdeztem, Ő válaszolni próbált, de alig tudta magát kifejezni. Többször is nekifutott, kevés sikerrel, de legalább lelkes volt.
Válaszok helyett inkább úgy gondolta, megmutatja: egy homályos szobába invitált. Összeszorult a gyomrom. A sötétség mélye várt. Ez a barnára tapétázott szoba szolgált átjáróként az egész életét meghatározó digitális háborús játékok világába. Megnyomott egy gombot és a képernyők életre keltek. Fény villódzott, gépfegyverlövések zaja hallatszott. Magyarázta, hogy kb.20 játékosból álló klán tagja.
Peterből hirtelen „rátermett kommandós” lett, már nyoma sem volt a pár perccel előtti unott alaknak. Bőszen mesélte a játékszabályokat, bemutatva azzal profizmusát.
A srác pontról-pontra megfelelt a függőség orvosi definíciójának.
Összeszedtem jegyzeteimet és elköszöntem. Számos pszichológiai programot javasoltam Peternek és Édesanyjának, melyek fokozatosan segítenének a fiúnak kikeveredni a bajból, elhagyni otthonát és lassacskán új, valódi kapcsolatokat keresni a való világgal.
E könyv megírásáig minden jó szándékú javaslatomat elutasított és alapvetően a Modern Warfare 3. harctéren tölti el napjait. És sok más szenvedélybeteg rémült, csapdába került rokonához hasonlóan az ő anyja is megenged mindent: nem kapcsolja ki a gépeket, és ha a fia kikiabál neki a játszószobából, azonnal ugrik egy tálca étellel.”
https://tudatosgeneracio.hu/digitalizacio-hatasa-az-agyi-folyamatokra-fuggoseg-kialakulasa/
Dr. Nicholas Kardaras(2017)A képernyő rabjai Jaffa Kiadó